Hogyan jutottunk odáig, hogy a papír többet ért, mint a papírpénz?
Akármennyire is hihetetlen, de volt történelmünknek egy olyan rövid időszaka, amikor még a gyári munkások is milliomosok voltak. Tele aktatáskában vitték haza a pénzt a munkahelyükről a fizetés napján, s hamarosan eljött az az idő is, amikor már három nagyobb táskába sem fért bele a bérük. Milliomosok voltak, mert milliók, százmilliók ütötték a markukat, csak éppen a legalapvetőbb áruféleségeket sem tudták megvásárolni a keresetükből. Bene Mihály vendégírása.
Pengő kezdetek
Az 1926 végén bevezetett pengő a harmincas évek végéig jó vásárlóértékkel rendelkezett, de 1938-tól kezdődően inflálódni kezdett, mert az ekkor meghirdetett egymilliárd pengős fegyverkezési programot állami hitelekből fedezték, s a Nemzeti Bank kénytelenségből elkezdett fedezet nélkül pénzt kibocsájtani. A fedezet hiányának meg is lett a következménye: ami 1938-ban egy pengőbe került, azért öt évvel később kettő, 1944-ben pedig három pengőt kellett adni. Ezekben az években a németeknek szállított áruk mennyisége folyamatosan emelkedett, de a kifizetésüket jóval későbbi időpontban szabták meg a szerződések, amelynek következtében a háború végén a német tartozások összege 4,7 milliárd pengőre rúgott.
Súlyosbította a helyzetet az aranykészletünk elvesztése. Szálasi Ferenc uralma idején 35 tonna aranykészletet vittek ki Németországba. A pengő így hamar elvesztette stabilitását.
Reménytelen próbálkozások
A nyomdagépek 1945 nyarán még csak az ötven és száz pengősöket ontották, a téli hónapokban pedig 1000, 10.000 és 100.000 pengősök kerültek forgalomba, melyekre néhány hét múltán bélyegeket ragasztottak, ami 75 %-os romlást jelentett, mert a bélyeget a bankjegy névértékének háromszorosáért lehetett megvásárolni. Az inflációt e módszerrel sem lehetett megállítani. A címletek nagysága rohamosan növekedett, a nullák már nem fértek rá pénzre, ezért számok helyett betűkkel nyomták a papírra a milpengő és a B-pengő értékeket.
Az állam igyekezett lassítani a folyamatot, s e célból bevezették az adópengőt, amit egyelőre számítási alapként használtak, mert ehhez viszonyították pengő értékét. Ez úgy történt, hogy minden délelőtt felmérték árszínvonalat a főváros több pontján, s ezt vetették egybe az adópengővel. Az eredményt, vagyis az adópengő aktuális pengő értékét esténként, az üzletek bezárása után tették közzé a rádióban. A hivatalos arány egy napig, a következő esti rádiós közlésig volt érvényben, s az adót ennek alapján kellett fizetni.
Az infláció kezelhetetlenné vált, hiába hozott forgalomba az állam tényleges adójegyeket. A kisebb értékű papírpénzeket 1946 első hónapjaiban már eldobták az utcán. Amiért újév napján egy adópengőt kellett fizetni, március 1-jén tízet, május 5-én ezret, május 30-án százezret, július 28-án pedig 200-szor 109 adópengő volt. Ekkora mennyiségű papírpénzt a Pénzjegynyomda képtelen volt előállítani, ezért előbb a Piatnik Kártyagyár, majd a Térképészeti és a Földrajzi Intézet is bekapcsolódott a pénzgyártásba. Mivel a pénz semmit nem ért, a gyárakban pénz helyett termékkel fizettek. 1946 februárjában bevezették a kalória-bérrendszert, amelyben tápérték alapján határozták meg a fizetőeszközként használt élelmiszer értékét.
A pengő mellett „Vöröshadsereg Parancsnoksága” felirattal is forgalomba kerültek pénzek, amelyek a szovjet hadsereg számára készültek, de az egész ország területén el kellett fogadni.
Egy kis zsír negyvenezer-billióért?
1945 nyarán 1 kg kenyér a nyár elején 5,60, október közepén 360 pengő volt, egy napilap ára 2-ről 300-ra emelkedett. 1 kg zsír 1946. jan. 1-jén 280.000, febr. 1-jén 520.000, június 1-jén 40.000 billió pengő volt. a cukoré: 400.000, 50.000 billió pengő lett. a napilapé 500-ról 500 millióra emelkedett. Egy havi fizetés egy doboz gyufát sem ért. Ebben az időben még matematikai vita is kirobbant, hogy melyik a nagyobb, a milliárd vagy a billió.
A kormány a számolás és a fizetés megkönnyítése végett bevezette a milpengőt, majd a milpengő milliószorosát, a B-pengőt. Az emberek a hosszú számok helyett inkább a színükről nevezték meg a bankjegyeket, amikor a használatára kényszerültek.
A történelemkönyvekből tudjuk, hogy a világtörténelem addigi legnagyobb inflációja volt ez a folyamat, amelynek az 1946. augusztus 1-jén bevezetett forint vetett véget. Ekkor 400.000 quadtrillió (4×1029) pengő ért 1 forintot. Sokakban talán egy kép is felsejlik hajdani történelemkönyvéből, amelyen az utcaseprő takarítja a széjjelszórt papírpénzeket.
Képek: Wikipedia Commons
