Anekdoták a tudomány aranykorából.
Nem egyszerű a természettudósok élete: hol a laboratóriumban kutatnak éjt nappallá téve, hol végeláthatatlan konferenciákon gubbasztanak napokon át. És akkor az egyetemisták okításáról még nem is beszéltünk. Ez így elmondva nem tűnik túl mókás foglalkozásnak, ám szerencsére mindig van valaki, aki a vicces pillanatokat is megörökíti. Ma a fizikusokat vesszük nagyító alá kedves Tanítványaim.
Wigner apuka közbeszól
Wigner Jenő Nobel-díjas fizikusnak példának okáért már a pályaválasztás sem ment nehézségek nélkül. A tisztes kereskedésből élő Wigner apuka ugyanis valami miatt egyáltalán nem volt róla meggyőződve, hogy a tudományos elmélkedésből rendesen meg lehetne élni. „Fiam, mit gondolsz, hány fizikai alkalmazott él az országunkban?” – kérdezte idősebb Wigner a fizikusokra utalva. „Négy.” Válaszolta Jenő belátóan. „Gondolod, megkapod a négy állás egyikét?”
Wigner Jenő belátta, hogy erre azért elég kevés az esély és az aggódó család hatására végül inkább a Műegyetem vegyészmérnök szakára jelentkezett. Más kérdés, hogy ez sem akadályozta meg abban, hogy világhírű atomfizikusként 1963-ban megkapja a fizikai (!) Nobel-díjat.
Az anekdoták királya
A kutatómunka velejárója, hogy időről-időre illik megjelenni a tudományos konferenciákon és eszmét cserélni a többi bölcs tudóssal. Richard Feynmannról, az amerikai atombomba egyik atyjáról több kötetnyi anekdota maradt fenn. Az egyik ilyen gyöngyszem egy tudományos konferencián született, ahol a kor nagy elméi a természettudomány társadalmi hatásairól értekeztek. A konferencia olyan fontos volt, hogy egy gyors és gépíró napi nyolc órában jegyezte fel az előadók minden egyes szavát.
„Magának mi a foglalkozása?” Kérdezte a gépíró Richard Feynmant az előadása után. „Fizikus vagyok.” Válaszolta értelemszerűen Feynman, hiszen az volt. A gépíró hitte is meg nem is, amit hallott. Ő ugyanis úgy gondolta, hogy igazi tudós az, akinek halandó ember egy szavát sem érti. Ezért is volt számára gyanús a Nobel-díjas fizikus, aki viszont híres volt róla, hogy mindenki számára érthetően fogalmazott az előadásokon.
Einstein, a precíz
A kutatók munkaköri leírásának fontos része a konferencialátogatás mellett még a fiatal tudósnemzedék oktatása a tudományra. Einstein aktív fizikusként mindig is kényesen ügyelt arra, hogy a legfrissebb tudományos eredményeket is megismertesse a lelkes diákokkal. Ezért is találta furcsának az asszisztense, amikor a fizikus az egyik vizsga előtt ismerős tételeket nyomott a kezébe. „De hát, ezek a tavalyi kérdések!” Reklamált az asszisztens. „Igen, de én azóta átírtam a válaszokat.” Válaszolt Albert Einstein.
Eötvös Loránd, a legjobb fej
Természetesen a magyar tudósokról is fennmaradt azért jócskán humoros anekdota. A legtöbb ilyen történet valószínűleg Eötvös Loránd nevéhez kötődik, aki báró létére a bálokon való partizás helyett inkább a róla elnevezett tudományegyetemen oktatta a fizikát. A következő történeteket Sata Előd Anekdoták a nevelés történetéből c. szakdolgozatából idézem a szerző kedves jóváhagyásával.
Történt egyszer egy szigorlat közben, hogy a félig nyitott ajtó előtt a folyosón egy diák a padlóra köpött. Látta ezt Eötvös Loránd és azon melegében meg is kérdezte a felelőt:
– Na, mi volt ez jelölt úr?
– Ez bizony, kegyelmes uram, nagy disznóság!
– Félig jó csak a felelete, mert önök most nem illemtanból, hanem fizikából kollokválnak – ha tudnának! Tudja, mi volt? Ferde hajítás!” Javította ki a meghökkent tanulót Eötvös professzor.
Eötvös Loránd gyógyszerészeket is tanított, azonban nem igen kedvelte őket, talán azért, mert a gyógyszerészhallgatóknak ritkán volt erősségük a fizika. A vizsgák általában bemelegítő kérdésekkel kezdődtek, amik segítettek Eötvösnek kipuhatolni a diák hiányosságait:
– Hol lakik maga? Kérdezte a professzor a gyanútlan vizsgázótól.
– Újpesten.
– Hogyan szokott onnan előadásokra bejönni?”
Ajaj, látta rögtön a hallgató, hogy csapdába esett és itt bizony a villamosságról fogják őt kérdezni. Azt az anyagrészt pedig pont nem tudta. Igyekezett hát kivágni magát.
– „Gyalog.
– Jó, jó, gyalog. De mondjuk, hogy zuhog az eső, vagy reggel elaludt, és gyalog járva elkésnék: akkor hogyan jön?
– Akkor kocsin.
– De hátha nincsen pénze kocsira, és gyalog nem érne be idejében?
– Akkor szaladok.
Eötvös erre már sejtette, honnan fúj a szél, de elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból.
– Mondja csak, amikor maga Újpestről begyalogol a Múzeum körútig, gyakran hallania kell útközben valami csöngetést. Mi az, ami csönget?
A jelölt kivágta:
– A szemetes.
– Jó, a szemetes. De másféle csöngetést is szokott hallani. Mi csönget még?
– A mentők.
– Helyes, a mentők. De hát még?
A jelölt homlokán ekkor már gyöngyözött a veríték. Egy percig kínosan hallgatott, azután halálra vált arccal rebegte:
– Az olasz cukrász.
Látta Eötvös Loránd, hogy emberére akadt és olyat tett, amire csak a legnagyobb tudódok képesek: magában elmosolyodott és inkább kérdezett mást a talpraesett felelőtől.
Ha tetszett az írás, várlak a Facebookon is.
Forrás:
