Három eset, amikor a feladat nehézsége meghaladta a lehetőségeket.

Talán ti is tapasztaltátok már kedves Tanítványaim, hogy minden nyelvtanuló átesik azon a tanulási szakaszon, amikor úgy gondolja, hogy neki aztán az égvilágon semmi nyelvérzéke sincs. A nyelvtanárok – munkaköri leírásuknak megfelelően – ilyenkor Buddha nyugalmával öntenek erőt szegény lelombozódott diákba és mantraként hajtogatják, hogy mennyire nincs is igaza. De vajon létezik-e tényleg, igaziból menthetetlenül reménytelen nyelvtanuló?

Nos, szeretném az elején leszögezni, hogy az itt következő gondolatok nem tudományos szintű kutatásokból, hanem a saját másfél évtizedes tanítási tapasztalatomból származnak. Valamint azt is mindenképpen, hogy a „reménytelen” jelző akkor állja meg a helyét, ha az itt megemlített alanyaink valamelyike átlagos képzéssel és tapasztalattal rendelkező átlagos nyelvtanár átlagos csoportjába kerül.

 

Halmozott hátrányok

Tiborral – nevezzük így – néhány éve hozott össze a sors egy normál iskolai osztályban (bár ilyen nyilván nincs is). Hamar levettük a nevelőtestületben, hogy nincs itt minden rendben, Tibor ugyanis nehezen tanult, nehezen írt és az írása bizony hemzsegett az evidensnek tűnő helyesírási hibáktól. Nem telt el sok idő és már az irodalomtanár is kongatta a vészharangot, azonban Tibor igazi megpróbáltatásai az első angol dolgozattal kezdődtek. A szóban forgó feladatlap ugyanis bár szépen tele volt írva, az egymás után illesztett betűknek azonban a világ egyetlen nyelvén sem volt semmilyen jelentése.

Itt közbe kell szúrnom kedves Tanítványaim, hogy még a leggyengébb tanulók is lelkesen szoktak próbálkozni a feladatmegoldással, és igyekeznek felhasználni az általuk ismert, vagy sejtett szavakat, illetve a feladat mondatait a dolgozatokban. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről. Hamar világossá vált hát számomra, hogy szegény Tibornak magával az idegen nyelv fogalmával van problémája, egyszerűen nem tudta ugyanis elképzelni, hogy más emberek egy másik nyelven gondolkodjanak.

 

 

Szerencsére a történetnek boldog vége lett, Tibor teljesen jogosan megkapta a felmentését angol nyelvből a súlyos diszlexiájára és diszgráfiájára való tekintettel és végül sikeresen elvégezte az iskolát idegen nyelv nélkül is.

 

Túl jó kezdőnek

A küszködő nyelvtanulók másik csoportja nem is annyira a gyerekekre, mint inkább a fiatal felnőttekre jellemző. Ezen csoportnak a tagjai jellemzően olyan sikeres felnőttek, akik többnyire már az iskolában is jól vették az akadályokat és felnőtt életükben sok mindent elértek. Ha ez az egyébként szerencsés kombináció az átlagnál kicsit merevebb személyiséggel párosul, akkor a nulláról kezdett nyelvtanulás igen nagy teher is tud lenni. Hogy miért?

Több hasonló hátterű és személyiségű tanulóval is összehozott már a sors és az a tapasztalatom, hogy ezeknek a diákoknak különösen nehéz akadályt jelent, hogy eleinte képtelenek intelligens és választékos társalgást folytatni az új idegen nyelven, és sokszor egészen egyszerűen egy idiótának érzik magukat a szegényes nyelvtudásuk miatt. Ha ezeken a nehézségeken nem sikerül átlendülniük, akkor akár egy egész életre is elmehet a kedvük a nyelvtanulástól.

 

Természetesen minden nyelvtanár tisztában van vele, hogy mindannyiunknak sok száz nyelvórán és szerencsétlen makogáson kell túlesnünk, mire végül eljutunk a magabiztos és szalonképes társalgásig, és végre az idegen nyelven is ugyanolyan intelligensnek tűnünk, mint amilyennek magyarul megszoktuk magunkat. Jó módszer lehet egyébként az ilyen esetekben a mély vízbe dobás, vagyis amikor a tanuló rákényszerül, hogy akár kézzel-lábbal is, de megértesse magát egy külföldivel. Ha erre van lehetőség, az általában elegendő sikerélményt ad a folytatáshoz. Ha nincs, hát úgy sokkal nehezebb…

 

Egy nagyon érdekes eset

Az életem egy szakaszában úgy alakult, hogy néhány évig rengeteg kreatív foglalkozású és gondolkodású embert oktattam az angol nyelv rejtelmeire. Ekkor hozott össze a sors Jánossal, akihez hasonlóan kreatív emberrel azóta sem találkoztam. János rendelkezett az előbb említett tanulói csoport összes jellemzőjével: sikeres volt, a saját világában élt és a nulláról kezdte az idegen nyelvet. Nagy valószínűséggel lehetett némi diszlexiája is, de bevallom, ennek jeleire már nem emlékszem. Nos, szegény embert hárman tanítottuk több éven keresztül, és az égvilágon semmire sem jutott velünk; már akkor is az volt a benyomásom, hogy egyszerűen túl kreatív a nyelvtanuláshoz. János ugyanis azzal kereste a kenyérre valót, hogy mindenről teljesen más jutott az eszébe, mint egy átlag embernek: egyszerűen képtelen volt panelekben, szabályokban és szópárokban gondolkodni.

 

Világosan emlékszem arra a pontra, amikor mindkettőnk nevében feladtam a küzdelmet örökre. Egy számomra egyszerűnek tűnő asszociációs feladatról volt szó a munkafüzetben: képecskékhez kellett párosítani a már megtanult angol szavakat. Például az ördög képéhez azt, hogy „rossz”, az üres pohárhoz pedig, hogy „üres”. János azonban egyszerűen megőrült ettől az instrukciótól és sehogyan sem sikerült ilyen primitív keretek közé szorítania a zseniális asszociációs képességét. „Nagyon meleg lehet itt, hogy csapolt sört isznak. Sör? Kocsma? Nyári fesztivál?” De sajnos egyik megoldás sem illett a feladatba, a földhözragadt tankönyvkészítők ugyanis nem voltak felkészülve János átlagosnál tízmilliószor fejlettebb kreativitására. És rá kellett jönnöm kedves Tanítványaim, hogy én sem.

Sajnos már egy ideje nem találkoztam Jánossal és nem tudom, hogy végül sikerült-e elsajátítania valamelyik idegen nyelvet. Azt azonban hallottam, hogy a cége óriásira nőtt és nagyon sikeres – biztos vagyok benne, hogy a beosztottjai megbirkóznak bármiféle idegen nyelvű kihívással.

 

Neked is van érdekes iskolai történeted? Oszd meg velünk itt vagy a Facebookon vagy a tanarnoblogja@gmail.com-on.

Képek sorrendben:

photo credit: H is for Happy via photopin (license)

photo credit: Dongtou school III via photopin (license)

photo credit: Glarin! via photopin (license)

photo credit: Color Plan via photopin (license)