Mesék az erdő mélyéről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ici-pici fenyőmagocska. Ez a magocska maga sem emlékezett, hogy hogyan is került a földbe; egy dolgot tudott csak biztosan: nagyon szeretett volna már kihajtani. Neki is iramodott hát és csak nőtt-nőtt abban az irányban, amerre a felszínt sejtette. Nem sok idő elteltével már beszűrődtek a napsugarak a földrögök közé és a kis fenyőmag hajtása végre áttörte a földtakarót. Gyorsan körbenézett, hiszen nagyon érdekelte, hogy miféle helyre is sodorta őt a szél.

Hát láss csodát, ahogy jobbra tekintett a kis facsemete, egy hatalmas tölgyerdőt látott maga mellett óriási tölgymatuzsálemekkel és pici tölgycsemetékkel, csicsergő madarakkal és színpompás virágtakaróval. Balra nézett ekkor a kicsi fa, ahol is végeláthatatlan fenyőerdő kúszott fel a hegyoldalon, telis-tele fenséges fenyőóriásokkal és málnabokornyi fenyőcsemetékkel. Képzeljétek el, a kis facsemete pedig pontosan a két mesebeli erdő találkozásánál bukkant ki a földből.

Végtelenül boldog volt itt a kicsi fenyő, hiszen a két rengeteg erdő lakói között sok-sok barátra talált: az egész színpompás tavaszt és a meleg nyarat is végigjátszotta a kis tölgyfákkal, hallgatta a madarak énekét, a vén fenyők meséit, és gyönyörködött a szebbnél szebb erdei virágokban.

Telt-múlt az idő, észrevétlenül kezdtek el rövidülni a nappalok és az éjszakák is egyre hűvösebbre fordultak: lassan a hegyoldalon is beköszöntött az ősz. Egy hűvös reggelen aztán meglepődve látta a kicsi fenyő, hogy a tölgyerdő fái és bokrai csodálatos színekben pompáztak: volt ott aranysárga, narancsszín, bronzbarna, de még piros is. Ámult-bámult a facsemete: ő ilyen csodát még életében nem látott. Kérdezte is a tölgybarátait, hogy mi történt a leveleikkel. Azt felelték a fiatal tölgyek: „Ahogy jön a hideg idő, minden évben lepotyognak a leveleink. De előtte még ilyen gyönyörű színes ruhával lepnek meg bennünket és hatalmas mulatsággal ünnepeljük meg ezt az évet.” „Nahát,” mondta a kis facsemete „nem fáztok télen a leveleitek nélkül?” „Egy kicsit azért fázunk,” válaszolt egy idősebb tölgy „de tudjuk, hogy tavasszal ismét ragyogó zöld, friss leveleink nőnek és ez minden pénzt megér!” Ámuldozott a kicsi facsemete a sok furcsaság hallatán és még félálomban eldöntötte, hogy holnap ő bizony megkérdezi az ügyben fenyő barátait is.

Másnap reggel azonban keserves sírás-rívásra ébredt a kis fenyő. Ijedten nézett fel a derengő őszi napfényben a közeli dombtetőre, ahol egy égig érő fenyőfa kérlelte kétségbeesve a leveleit: „Kérlek, ne menjetek el! Ne hagyjatok itt egyedül, nélkületek megfagyok a téli hóviharban…” siránkozott az óriási fenyő. „Tavasszal visszajövünk, ígérjük, és zöldebbek leszünk, mint valaha” próbálkoztak a tűlevelek. De a fenyőfa csak nem hagyta abba a könyörgést: „Nem akarhatjátok, hogy jéggé fagyjak a hidegben!” Hüppögött a magas fenyő. „Hát nincs nektek szívetek?!” Addig-addig sírt a fenyőfa, hogy már az egész törzsét beborították a könnyei. A könnyek pedig illatos-ragacsos gyantává váltak a fán, de olyan ragacsossá, hogy többé egyetlen bogár sem tudott rá felmászni. A sok könyörgés végül aztán megtette a hatását: a tűleveleknek megesett a szíve az égig érő fenyőn és úgy döntöttek, egész télen vele maradnak.

Na, most már a kicsi fenyő végképp nem tudta, mitévő legyen. Addig-addig tűnődött és rágódott és gondolkodott, hogy végképp beköszöntött az ősz. Egyik reggel aztán elhatározta magát a facsemete és olyat tett, amit még senki annak előtte: a levelei felét elengedte és lehullajtotta, a másik fele pedig ott maradt az ágain egész télen.

Így telt el a december, a január és a február, amíg egyik reggel ismét madárcsicsergésre ébredt a kicsi fenyő. Kinyitotta hát a szemét és mit látott? A tölgyerdőt ismét színes virágtakaró borította, a friss levelek pedig vígan zöldelltek a fákon. Kíváncsian nézett balra a facsemete és észre is vette rögtön, hogy a fenyőerdőben nem zengtek úgy a madarak és a színes virágtenger is megállni látszott az utolsó tölgyfánál. Ahogy figyelte a fákat, rájött, hogy a bogarak nem tudnak felmászni a gyantás törzsekre, így a madarak is el-elmaradoztak a tűlevelű erdőből.

Nem bánta ezt a kicsi fenyő, hiszen ismét tavaszodott és ez azt jelentette, hogy eljött az egész napos játék ideje. Hanem amikor újra beköszöntött az ősz, a facsemete nagy tettre szánta el magát: úgy döntött, hogy ő bizony elengedi az összes tűlevelét! Nem is szólt erről senkinek, hanem egyik reggel láss csodát, aranysárga ruhába öltözött az összes pici levél a kis fenyőfán! Ez volt ám a csudálatos látvány. A tölgyerdő madarai, a fenyőerdő lakói, de még az emberek is messzi földről sereglettek, hogy láthassák az aranyszínű fenyőfát, akit a vörös törzséről vörösfenyőnek neveztek el.

Azóta sok év telt el és a kis vörösfenyőnek követői is akadtak. Nincsenek sokan, de éppen ezért az emberek nagy becsben tartják és védelmezik őket. Ha találkoztok velük, ti is vigyázzatok rájuk!