A tudománytörténet elsárgult lapjai között kutakodva meglepően sokszor találkozhatunk olyan elvetemült tudósokkal, akik végső elkeseredésükben saját magukat használták kísérleti alanynak, csak hogy az igazukat bizonyítsák. Most kezdetnek három, hepienddel végződő esetet hoztam nektek a nem is olyan távoli múltból.

Méhek között rövidnadrágban

Michael Smith a Cornell egyetem hallgatójaként kutatta a méhek viselkedésének evolúcióját, amikor egy méh berepült a rövidnadrágjába és herén szúrta szegény egyetemi hallgatót. Igen, jól olvastátok, kedves Tanítványaim. Nekem is az volt az első gondolatom, hogy ez bizony elég fájdalmas élmény lehetett. Michael legnagyobb meglepetésére azonban a szúrás egyáltalán nem fájt annyira, mint amennyire azt egyébként gondolná az ember, így a lelkes tanulót elkezdte érdekelni, hogy vajon mik is lehetnek a legérzékenyebb emberi testrészek méhszúrás szempontjából.

Szorgalmas diák lévén, Michael rögtön bevette magát a könyvtárba, ahol hamarosan szembesült vele, hogy még az égvilágon senki nem végzett kísérleteket ezen a területen – nem is értem, miért. Az ifjú titán lelkesedését azonban már semmi nem törhette le, és mivel az emberkísérleteket néhány rossz emlékű eset óta szigorú törvények szabályozzák, hamar nyilvánvalóvá vált az is, hogy a fiatal kutató a kísérleti eredmények terén csak saját magára számíthat. Így történt, hogy Michael Smith 38 napon keresztül, reggel 8 és 10 között naponta 5 méhvel szúratta meg magát, összesen 25 testrészen. A fájdalomérzetét 1-től 10-ig terjedő skálán rögzítette, és hogy biztosan hiteles legyen az eredmény, minden testrészt háromszor is megszúratott szerencsétlen méhekkel. Michael a kísérletet mindig egy kalibráló szúrással kezdte és azzal is fejezte be a karján, hogy minél pontosabban be tudja lőni a fájdalomszintet.

méhcsípés — Ha Michael Smith rendesen felöltözik a terepgyakorlatra, akkor most szegényebbek lennénk egy érdekes kutatási eredménnyel.

Michael Smith a fájdalomértékeket egy kézzel rajzolt képen ábrázolta, amin szépen látható, hogy a rettentően komoly tudományos kutatás eredményei szerint a méhszúrás fájdalomérzete nem függ sem a testrészen található idegvégződések sűrűségétől, sem a bőr vastagságától. Például a tenyéren, ahol azért elég vastag a bőr, sokkal jobban fáj a csípés, mint a fejbőrön vagy a karon.

És hogy végül is hol a legfájdalmasabb a méhszúrás? Hát az orrcimpán. Juj.

Gyomorfekély gombnyomásra

Barry Marshall ausztrál patológus meg volt róla győződve, hogy a gyomorfekélyt nem a túlzott savtermelés, hanem valójában egy baktérium okozza, de 1984-ben még senki nem hitt neki. Azt hiszem, hogy ezért igazán nem hibáztatható a tudóstársadalom, ugyanis Barrynek sajnos egyetlen kísérlete sem sikerült, nem tudott gyomorfekélyt előidézni sem patkányokban, sem egerekben, sem disznókban. Makacsul tartotta hát magát tovább az elképzelés, hogy a gyomor extrém savas közegében biztos, hogy még a bacik sem tudnak megélni.

A sok kiközösítés és megaláztatás után hősünk végső elkeseredésében úgy döntött, hogy nincs más lehetőség, önmagát fogja kísérleti nyúlnak használni. Így történt, hogy előre megfontolt szándékkal megivott egy petricsészényi Helicobacter pylori baktériumot és várta a hatást. Úgy számította, hogy ha szerencséje van, talán néhány éven belül kifejlődhet nála is egy jó kis gyomorfekély és akkor majd mindenki nézhet nagyokat. A kísérlet azonban minden várakozást felülmúlva remekül sikerült, ugyanis Barry Marshall már öt nap elteltével szörnyű kínok közt ágynak esett.

Na, erre még a sokat látott nagyhírű tudósok is felvonták a szemöldöküket, különösen, amikor a vállalkozó szellemű kutatónk néhány hét leforgása alatt egyszerű antibiotikumokkal ki is kúrálta magát. Hát így bizonyította be Barry Marshall, hogy az egyébként kegyetlen fájdalommal járó betegség egyszerű pirulákkal könnyen gyógyítható. Az ausztrál tudós vakmerősége végül orvosi Nobel-díjat és egy jó nagy adag elégtételt ért 2005-ben.

Idegtépő szokások és a citrom Nobel

Több országban elterjedt városi legenda, hogy az ujjak ropogtatása ízületi problémákat okozhat. Donald Unger sok más gyerekkel együtt meg volt róla győződve, hogy ezt csak a fáradt idegrendszerű szülők találták ki, hogy a számukra idegesítő pótcselekvést megszüntessék. Donald azonban az egyszerű ellenkezésnél jóval tovább ment és egy hatvan évig tartó kísérletbe kezdett, amely során minden áldott nap ropogtatta az ujjait a bal kezén, a jobb kezét pedig kinevezte kontrolcsoportnak.

ujjropogtatás — Donald Unger, az idegesítő szokások megmentője.

Végül Donald Unger 1998-ban egy tudományos cikkben összefoglalta a több mint félévszázados kísérlet eredményét, mely szerint az ujjropogtatás valószínűleg nem okoz reumát – nála legalábbis biztosan nem. A forradalmi felfedezésért 2009-ben megkapta a jól megérdemelt Ig. vagyis citrom Nobel-díjat, amit a leghaszontalanabb kutatásokért ítélnek oda minden évben.

Én már nagyon várom az idei citrom Nobel-díj kiosztását, kedves Tanítványaim. Remélem, Michael Smith és a méhei is megkapják végre az elismerést, amiért fájdalmasan megdolgoztak.