Az iskolások élete kétszáz éve sem volt fenékig tejfel.

Már másfél évszázada is a vidéki iskolákban volt talán a legnagyobb kihívás tanítani, ebbe még kedvenc nemzeti írónknak, Gárdonyi Gézának is beletört a bicskája. Egyetlen tanterem, egyetlen osztállyal, benne akár 50, különböző korú tanulóval. Talán egyetértetek, kedves Tanítványaim, hogy differenciálásra és készségfejlesztésre nem voltak éppen a legideálisabbak a körülmények. Maradt tehát a jó öreg ész nélküli magolás. A következő sztorikat Sata Előd Anekdoták a nevelés történetéből c. szakdolgozatából válogattam nektek, a szerző kedves hozzájárulásával.

Iskola a határban

Történt egyszer, hogy a falusi népiskolában éppen augusztus 29-én, a mohácsi csata évfordulóján méltóztatott megjelenni az iskola nagy tekintélyű igazgatója. Sorra kérdezgette az igazgató úr a megszeppent fiúkat, hogy mit is tudnak a híres csata történetéről. Kínos, vagy sem, nem tudtak azok egy árva szót sem.

– „Ejnye, tanító úr! Hát ezek nem ismerik Magyarország történetének nagy tragédiáját?

– Ismerik bizony, de másképpen kell kérdezni.

– Hát lehet másképpen is?

– Mindjárt meg tetszik látni. Gyere ide Nagy Jancsi.

Nagy Jancsi előállt. A tanító, mint ahogyan a kórusvezető megüti az alaphangot, megadta a kezdő szavakat:

– Midőn Lajos…

S a fiúból menten kibuggyant a bemagolt mondatok áradata:

»Midőn Lajos a mohácsi síkon megütközött Szolimán temérdek hadseregével…«”

Nehogy azt higgyétek, hogy ez csak a fiúiskolákban volt így. Íme egy lányos történet:

„A tanfelügyelő nagy megelégedéssel hallgatta egyik diáklány pontos feleletét Nagy Károlyról: »Pipin fia, Nagy Károly megalapította a frank birodalmat…« Szavalta a tanuló hibátlanul.

– Nagyon helyes. Próbáljuk meg most részletezni a dolgot. Tehát ki is volt Nagy Károly apja?

Csend. Hallgatás. Senki sem tudta, hogy ki volt Pipin fiának apja.”

Megérdemelt bünti

Sokat változott a világ. A régi idők iskolájában biztosan nem panaszkodtak a pedagógusok, hogy nincs elég eszközük a tanulók fegyelmezésére. Merthogy bizony volt. Sőt, régen a szülők is máshogy álltak a dologhoz, a legtöbben ugyanis úgy gondolták, hogy néhány megfelelően időzített suhantás és pálcacsapás még akár jót is tehet a gyermek személyiségfejlődésének. Én ezzel természetesen egyáltalán nem értek egyet, de nézzünk most bele egy 50 év után tisztességben nyugdíjba vonult német néptanító jegyzeteibe. A listát tisztelete jeléül még a helyi újság is közölte.

124 010	vesszőzés
1 572	pálcázás
20 989	körmös
176 716	kézre legyintés
790	nyakleves
10 235	pofon
1 110 800	barack
747	borsón térdelés
613	térdepeltetés három élű fán
5 001	szamárfül hordozása
1 707	esetben magasra tartott vesszőnyaláb hordozása
22 763	Notabene, vagyis bibliai szövegeknek és zsoltároknak a rendes leckéken felüli bemagoltatása

Érdekes kérdést vetett fel az uralkodócsemeték fegyelmezésének problémája. Míg nálunk a nemes palántákat mindig is házitanítók nevelgették, addig Angliában régóta bevett szokás, hogy még a trónörökösök is az elitiskolákba járnak. És hát a leendő királyt mégsem lehet az alattvalók előtt megszégyeníteni, ugye.

Erre találták ki a „whipping boy”, vagyis az ostorfiú intézményét. A nagy ötlet az volt, hogy ha az ifjú trónörökös rossz fát tett a tűzre, akkor nem őt, hanem a helyettesét náspángolták el. Nem kellett azonban a whipping boyokat sem félteni, hiszen később zsíros állást és magas pozíciót kaptak cserébe a hálás uralkodótól.

Tanári lelemény

Semmiképpen sem szeretném a történelmi kollégákat rossz színben feltüntetni, ezért mindenképpen ide kívánkozik a tanári lelemény egyik iskolapéldája.

Benjamin Constant francia író vásott egy gyerek volt. Házitanítója hiába próbált ki minden modern motivációs módszertani fogást, a gyermeknek sehogyan sem fűlött a foga a tanuláshoz. Egyszer aztán remek ötlete támadt a pedagógusnak:

„- Te, mondok neked valamit. Ahelyett, hogy idegen nyelveket magolnál, csináljunk mi magunknak egy külön nyelvet, csakis a saját használatunkra. Hogyan fognak csodálkozni a felnőttek, amikor majd mi vígan csevegünk a saját tolvajnyelvünkön, s ők nem értenek belőle egy kukkot sem.”

A kis Benjamin most tényleg fellelkesedett és örömmel vetette bele magát a titkos halandzsanyelv elsajátításába és lelkesen magolta a szavakat és mondatokat.

Hát, így tanult meg Benjamin Constant görögül.