Nem könnyű az egyszeri tanár élete.

Milyen a modern tanítás?

Jó pár éve még a csapból is az folyik, hogy nem jól tesszük, hogy frontálisan tanítunk. Már egészen hozzászoktunk, természetesnek tűnik. Vérmérséklettől függően a külvilág egyszerűen elavultnak, rosszabb esetben egyenesen gyerekkínzónak tart bennünket, ha a tábla előtt – ne adj Isten, a katedráról magyarázunk a tanulóknak.

Mindeközben YouTube videók tömkelege mutatja számunkra a “kívánatos” utat, miszerint az angolszász oktatási rendszerben már a csoportmunka szerepel előnyben részesített oktatási formaként, még a felsőoktatásban is; az órákat online programokkal és projekt alapú vitakörökkel színesítik, a házi feladat pedig minden rendes finn iskolában ezer éve megszűnt létezni.

“Ez mind nagyon csábító,” gondolhatja az egyszeri tanár, “de ettől olyan messze vagyunk, mint Makó Jeruzsálemtől,” és pont ezt gondoltam én is pályakezdőként.

Tesztik, nem tetszik Magyarországon az oktatás még mindig nagyon nagy részében frontálisan zajlik. Frontális oktatáshoz vagyunk hozzászokva, ehhez igazítottuk a tantermeinket, ezt láttuk a tanárképzésen az egyetemen, és bizony ebben nőnek fel a diákjaink.

Hosszabb-rövidebb ideig a legtöbbünk még kínozza magát, hogy nem így kellene csinálni, lehet, hogy még bele is vágunk egy-egy kamikáze csoportfeladatba, némi lelkiismeret-furdalás mellett megosztjuk az újabb önkínzó videót a tökéletes finn pedagógusokról; de reális példa, használható oktatás és támogató környezet híjján könnyen kudarcba fulladhatnak az újító kezdeményezések.

A végén pedig marad a csalódottság, és a visszatérés a jó öreg frontális oktatáshoz.

frontális tanítás — Mi ez kérem, a kőkorszak?

De nem kell ennek feltétlenül így történnie. A frontális oktatásnak ugyanis – bármilyen földhözragadtan hangzik – megvan a helye az oktatási rendszerben. Hiba volna azt gondolni, hogy a frontális tanításról egyik pillanatról a másikra át lehet térni a kizárólagos csoportban tanulásra; a tanári magyarázatról pedig a 100%-os online tanteremre. És pont ugyanúgy hiba volna azt gondolni, hogy egy ilyesfajta hirtelen váltás bárkinek is a hasznára lenne. A csoportmunka ugyanis ugyanúgy nem mindenható, mint ahogy a frontális magyarázat sem az.

Nem lehet elvárni a diákjainktól, hogy napi hat-hét órában a tanárt bámulják és mindent egyformán megjegyezzenek? Tényleg nem. De ugyanilyen logika alapján bizony nem várható el egyetlen tanulótól sem, hogy napi hat-hét órában lelkesen aktívkodjon a kislétszámú tanulócsoportokban.

A csoportmunkának megvan a helye az oktatási rendszerünkben, mint ahogy a frontális magyarázatnak is megvan a helye. Ideje van az online munkának – végül is tényleg nem a középorban élünk, – és ideje van a játékos tanulásnak. Vannak olyan összefüggések, amik igénylik a pontos tanári magyarázatot, és vannak olyan anyagrészek, amik akkor ülnek a legjobban, ha a diákok maguk fedezik fel a szabályszerűségeket. Vannak olyan tananyagok, amikre remek videót lehet találni, és vannak, amikre jó kis páros feladatok léteznek.

Éppen ezért én úgy gondolom, hogy a hatékony oktatás legnagyobb ellensége manapság nem a frontális munka, hanem a merevség.

Nem jutunk előbbre, ha azt gondoljuk, hogy egyik vagy másik módszer feljebb való a többinél, ha az óráink mindig ugyanabban a mederben folynak. És itt majdnem mindegy, hogy melyik az a meder.

Csakúgy, mint az élet minden területén, az oktatásban is jönnek-mennek az irányzatok. Meggyőződésem azonban, hogy a módszertani fejlődés legfontosabb célja, hogy az általunk tanított anyagrészekhez külön-külön megtaláljuk a leghatékonyabban működő, és a legoptimálisabban kivitelezhető tanítási formát. Egyik nap csoportmunka, másik nap magyarázat, a harmadikat pedig felvesszük videóra? Miért ne?

Annál jobb. Semmi sem adhat annál nagyobb szabadságot egy pedagógusnak, ha egy adott tanórán többféle tanítási formából is válogathat, és az óra elrendezését az adott csoporthoz, az aktuális feltételekhez és a saját lelki felkészültségéhez igazíthatja. Ez a módszertan valódi célja.